Szörny? Mindig, mindenki ezt mondta rám, de vajon tényleg így van-e? Ki dönti el, hogy valaki szörny lesz-e vagy sem? Vajon ez tényleg előre el van rendelve még a születés előtt? Vagy én tettem valamit, amivel ellene lettem a természetnek? Mégis milyen jogon merészelnek engem egyáltalán szörnynek nevezni? Persze.. én tényleg egy szörny vagyok. Valódi, emberek testén élősködő démon. A sötétben járkáló fenevad, amit ember nem fékezhet meg. Mert még ő sem tud uralkodni magán. Mások legalábbis ezt gondolják. De mi lenne akkor, ha még is képes lennék rá? Akkor vajon minek neveznének?
 Minden este ezen gondolkozom, miközben az ágyamon fekve az ablakban a felkelő Holdat nézem. Nappal nem szívesen járkálok odakint. Túl világos az a hely nekem. Tele van olyan emberekkel, akiket még én sem szeretnék bántani. Anyák, gyerekek, fiatal kamaszok, akik csak most kezdik élvezni az élet ízét. Miért venném el tőlük az életet? De azok, akik még éjszaka is az utcák sikátoraiban rejtőznek, a tolvajok, csalók, hazátlan koldusok és öregek.. ők megérdemlik a halált. Én legalábbis mindig így gondoltam. Ezért várok.. Minden nap várok egészen éjfélig. És mikor a Hold elérte járásának legmagasabb pontját.. csak akkor adom át magam az őrületnek.
 Nem tudom irányítani magam, akkor már nem. És csak bízni tudok benne, hogy másnap nem egy halom gyerektetem felett ébredek. És csak remélhetem, hogy nem azt fogják bemondani a hírek, hogy egy vadállat megölt három fiatal lányt, akik éppen hazafelé tartottak egy házibuliból.
 De miért..? Miért csak én vagyok egyedül? Nem mond ez ellent semminek? Nem kellene, hogy legyenek társaim? Mi az, amit elkövettem, és miért csak én követtem el?
Eljött az idő. Éjfél. Ott állok a templomtorony tetején, ahogy mindig. Érzem a föld rezgését a lábam alatt, érzem, ahogy a harang elüti a 12 órát. És érzem, ahogy erre a hangra én is egyre többet veszítek el magamból.. Bizsereg a kezem, a lábam, az egész testem. Ezt már nem lehet visszacsinálni. Ennek már vége. Az agyam üres, a testem pedig nem érzékel semmilyen fájdalmat.
 Annak, aki most az utcákon jár, annak az életét a már senki sem mentheti meg.


 Hogy milyen egy magamfajta élete? Erre nehéz választ adni. Ugyanis én nem is igazán tekintem életnek azt, ami nekem van. Felkelni.. megmosdani.. lemosni magamról az elmúlt éjszakák keserű mocskait.. ezek mind olyan emberi dolgok.. mégsem feledtetik velem a valós énemet. Sosem voltak barátaim, sosem voltak szerelmeim, és sosem volt senki, akit érdekelt volna a létezésem. A napok.. számomra értelmetlenek.. az idő megállt valahol.. és nem akar megmozdulni. Nekem nem. Egy ideig még reméltem, hogy talán találhatok magamhoz hasonlókat, de nem így történt. Nincs se barát, se ellenség. Mi végre lettem akkor hát teremtve? Nem lett volna semmi oka? Csak egy véletlen, egy rossz melléfogás, egy kezdő angyal hibája a Mennyekben? Akármi legyen is, hamar véget akarok vetni neki.
 Elmegyek sétálni. Legalább addig sem rágódom a dolgokon. Kilépek a lakásom ajtaján. Elindulok lefelé a lépcsőházban.
 -Jó reggelt, szomszéd! - köszön nekem szemből Charles. Vidám alak, túlzottan is vidám. -Csak nem dolgozni?
 -De, igen, arrafelé. - válaszoltam neki. Mit is mondhatnék? Valahogyan magyaráznom kell neki, hogy honnan van pénzem a lakbérre és a többire. Ez tűnt a legkézenfekvőbbnek. Van pénzem mert dolgozom.. és nem azért mert éjjelente gyilkosoktól és betörőktől lopom el én is a zsákmányt. 

 Látom azt az aprócska ráncot Charles orra felett, ami arra utal, hogy éppen kérdezni készül valamit. Jobb lesz, ha még most lerázom. Mielőtt még túlzottan belemelegedne.
 -Figyelj, lenne egy kis probléma, amit..
 -Sajnálom, rohanok.. -mondom sietve, és ezzel kilépek a nagy üvegajtón, otthagyva őt a lépcső lábánál.
 Ma tényleg sietek, hiszen ma lesz a napja.. az évfordulója az első gyilkosságomnak. 25 éve volt már, de mit sem számít, hisz olyan, mintha tegnap lett volna. Mintha 25 év sötétsége, egyetlenegy hosszúra nyúlt éjszakában teljesedett volna ki. Egy fiú.. egy 15 éves fiú volt az első, akit megöltem. Ott ébredtem a holtteste mellett, vérben úszva egy sikátorban. Rettenetes látvány volt, az arca összezúzva, tele karmolásnyomokkal. Elvérzett. Később a mentők sem tudtak érte semmit sem tenni. Állattámadás. Ennél jobb nem jutott eszükbe. Azóta beszélnek valami emberek közt rejtőző, éjjel gyilkolni járó fenevadról a városban. Gondoljanak, amit csak akarnak, vagy amitől jobban érzik magukat. Ennek ma úgyis vége lesz.
 Kimegyek a temetőbe. Már kezd sötétedni. A fiú sírja hátul, a harmadik sorban van. Szép, virágos, de nem tűnik ki túlzottan a többi közül. Ez lenne ifj. Chritian John Edgware sírja.. A kis Johnny végső nyughelye.
 -Sajnálom. - motyogom magamban a sírhoz. Azon a napon, a temetése napján fogadtam meg, hogy fékezni fogom magam. Hogy ez többé ne történhessen meg. De nem sikerült betartanom. Akárhányszor próbáltam is, ezen nem tudtam uralkodni. És most jött el az idő.. a végső idő, hogy ezért végre megfizessek. Nem tudsz élni? Hát halj meg!
 Előkaptam a tőrt, a tőrt, amit még a lakásból hoztam el. Fémes acél penge, 15 cm éllel. Pont elég lesz. Nem volt jó nekem ez a világ. Illetve én nem voltam jó ebbe a világba. Johnny Edgware, és még ki tudja, hányan mások. Mindig várni a híreket, a beszámolókat az újabb mészárlásokról, és felismerni a tehetetlenségemet. Most kell ennek vége lennie, most amikor még nem késő. Talán túl egyszerű, hogy egy ilyen apró tőrdöfés végezzen velem, de jó lesz ez így.
 Két kezembe fogom a kést. És szúrok. Nincs bennem kétség, se semmi vonakodás. Ezt már előre eldöntöttem. Itt fogok elvérezni, itt fogják megtalálni a halott tetememet a vértócsában úgy, ahogyan azt 25 éve kellett volna.. a kis Johnny Edgware holtteste mellett.