Csillogó Ametiszt

Egy kő.. Elképesztő, hogy mennyire érdekfeszítő.. És mi ezért utaztunk ide, hogy ezeket nézzük..

 Bizony, osztálykirándulás. Átbuszoztuk érte az egész országot a forróságban, és miért? Ametiszt, mi? Mintha nem lenne teljesen egyforma mindegyik. Persze mondják, hogy a lányok szeretik az ilyen csillogó, dolgokat, de ez akkor is túlzás. A harmincadik terem után már valahogy megszűnik a varázs.

 Itt ülök egyedül a földön egy kicsi, sötét, halványan kivilágított szobában. A többiek már tovább mentek valamerre, nézik a többi ugyanilyen vackot. Ide nem jön be senki. Itt nyugi van. Szép sorban egy üvegszekrényben a kristályok, kék, lila, sárga, zöld.. Felettük a feliratok, és mindegyikhez külön egy-egy bekezdésnyi szöveg. „Szilícium-foszfát származék, nevét jellegzetes kékes színéről kapta, főként terhes anyák kezelésére használták az ókorban, ezért hívták gyermekkőnek is.. Szerencsét hoz a fiatal lányoknak párválasztáskor.. A legenda szerint..stb.” A tanár bezzeg beült kávézni valahova, minket meg beküldött ide. Na de mégiscsak inkább itt, mint kint a tűző napon, nem igaz? Kő, kő, kő.. és ami a legjobb: a végén lehet venni is, hazavinni,  és megmutatni másnak is, hogy „Nézd, milyen szép ez a kő! Tudod, ez egy szerencse-védő-szerelem kő, ami..” Sosem hittem az ilyenekben. Ezután sem fogok. Még hogy szerelem kő? Rajtam már az sem segítene, áh! Az én szerelmi életem egy kész vicc. 16 évesen nincs pasim, és egy eldugott teremben gubbasztok. Persze, lenne aki tetszene, de.. az nem fog össze jönni.. nekem nem.. az én szerencsémmel nem. Ő is itt van az osztállyal, biztos valamerre nézelődik. Talán nekem is vissza kéne mennem.. De mégis minek? Itt is kő, ott is kő.. Most akkor már nem mindegy?! A tanár úgy sincs itt, majd csak pár perc múlva fog beállítani rikácsolva, mondván, hogy ha nem sietünk, akkor lekéssük a buszt. Jellemző, mintha csak mi tehetnénk róla..

-Én visszamegyek az elejére. - ez az Ő hangja.- Elegem van a rohadt kövekből, már fáj tőlük a szemem is..

 Ezeket mondta a kinti folyosó valamelyik részéből, majd tényleg elindult. A fapadló halkan nyikorgott, ahogy rálépett. Lassan közeledik felém. A szoba, ahol vagyok a folyosó egyik sarkának elágazódásából nyílik, keskeny átjáró, egy kanyar után pedig a kis szoba. Ahogy ezen gondolkodok, ő is megállt. Abbamaradt a recsegés. „Menj tovább.. kérlek.. ne gyere ide.. nincs itt senki..” gondoltam magamban. Hasztalan. Befordult a sarkon, végig a folyosón és végül odaért mellém a sötét kis terembe.

 Nem kis meglepődés látszott az arcán, ahogy meglátta, hogy én ott ülök a földön, falnak támasztott háttal és őt nézem ideges tekintettel.

-Hát te? - kérdezte.

-Ugyanezt kérdezhetném. - válaszoltam mosolyogva, de kicsit gúnyosan.

 Leült mellém a földre. „Miért ült le mellém a földre?” Elkezdte ő is a szemben levő ametiszteket bámulni.

-Mióta ülsz itt? - kérdezte végül.

-Úgy fél órája. - válaszoltam – Jó kis menedékhelynek tűnt.

 Próbáltam lazának mutatni magam, de igazából rettentően ideges voltam. Az ember, aki tetszik.. itt ül velem kettesben egy kis sötét szobában, és beszélget velem..

-Az. - mondta rá végül.

 Most mi legyen? Mit mondjak neki? Mit szabad ilyenkor mondani? Nem is ismerem, nem tudom mit kedvel, nem tudok semmit.. csak azt, hogy szeretem. Azt hiszem, ezt hívják vak szerelemnek. Ami sosem válhat valóssá, mert ha valós lenne, akkor elvesztené a vakság izgalmát.. De mégis.. azt kívánom.. azt akarom.. hogy valahol.. ő is viszont szeressen engem. Olyan nagy kérés ez? Csak egyszer..

 Mintha csak a gondolataimra felelt volna, vidáman rám mosolygott. Ezt meg mégis mire véljem? Ettől, ha lehet, csak még jobban megszeppentem. Visszafordította a fejét a kövekhez, majd végül ő kezdett el beszélni:

-Jók a fények itt.. -kezdte- Nagyon jól meg vannak világítva a kövek. Úgy csillognak.. - itt kicsit elgondolkozott - Majdnem olyan szépen, minta a te szemeid..

 Erre az utolsó félmondatra végül rám nézett. Nem tudtam, hogy most tényleg komolyan beszél-e. Nem lepődnék meg rajta kicsit sem, ha csak ugratna. De mégis.. Sötét szoba.. fények.. de az nem lehet.... képtelenség, hogy ő szeressen engem. Egyszerűen ellent mondana mindennek. Persze, mindig is erre vágytam, de sosem hittem, hogy egyszer tényleg bekövetkezik. Hirtelen felálltam és megigazítottam a ruhámat.

-Szivatsz. - jelentettem ki vádlóan.

 Erre azonban ő is felállt. Két tenyerét a két vállam fölött a falra nyomta. Körbekerített. Még mindig ugyanazt a komoly arcot vágta.

-Nem szivatlak. - mondta.

 Ezen egy kicsit elgondolkodtam, de végül megfogtam a jobb karját, és átbújtam a keze alatt.

-Szivatsz. -ismételtem újra.

 Most ő kapta el az én jobb kezemet. Ezúttal nem mondott semmit, csak magához húzott. Olyan határozottan, hogy nem lehetett neki ellenállni. Két kezével átölelt, magához szorított és.. megcsókolt. Eltökélten, de mégis gyengéden, igazi szenvedéllyel, amire csak az képes, aki tényleg szerelmes. A szemem egy pillanatra tágra nyílt, majd aztán szép lassan lecsukódott. Ott öleltük és csókoltuk tovább egymást abban a kicsi, sötét szobában, a csillogó ametisztek között..